Október végi szombat reggel volt, amikor a frissen kifőtt kávé illata töltötte be a kis lakótelepi konyhát. A nap már felemelte annyira üstökét, hogy a tízemeletes felett áttekintő sugarai a töltés felőli oldalon megvilágítsák a fák lombjainak színes kavalkádját. A levelek már zsugorodva, de még aranyló narancs, sárga, barna és zöld színpompában játszva fent ücsörögtek az ágakon. A nyáron kora hajnalban a házfalakról visszaverődő feketerigó fütty elnémult ugyan, de a nap fáradó kezei még melegen simogatták a megállóban villamosra várók fedetlen fejét és átölelték a boltba csoszogó öregember vállát. Vénasszonyok nyara volt.

Az öregedő férfi kinézett az ablakon át a fákra, amelyek már nem takarták el terebélyes zöld lombkoronájukkal a lenti ötemeletes panelt, de nagyobb rálátást engedtek az épületen túl ücsörgő magánházak szigetére, a házak tetején visszaverődő fényekre, s közöttük a napsugár felé nyújtózó százszínű fák leveleire.

Lepöckölte a szúnyogháló réseibe kívülről rálapulva kapaszkodó „büdösbogarat” és a régebbi nyarakra gondolt, amikor a hőségben ájuldozó, hepehupás maroslelei úton a kerékpár szabadonfutójának kerregő hangja a kabócák, tücskök ciripelésével elvegyülve kísérte egyre csak előre, ahol a távolban akármikor feltűnhettek a község templomtornyai.

Akkor még bírtam a tikkasztó meleget – gondolta – és nem kellett klíma sem, a panel ontotta melegben elég volt a ventilátor is.

Akkoriban a nyarat dicsőítette; s bár a szelíden mosolygó őszt már akkor is kedvelte, de a vénasszonyok nyara az utóbbi két-három év tomboló kánikulájában vált legkedvesebb évszakává. A lágy napsütéses ősz, amikor még rövidujjas pólóra felvett farmerdzsekiben lehet járni, és hideg ujjaival nem gereblyézi le a fákról színpompás leveleiket a tél, hogy szürke szomorúságával rádöbbentse, ismét elszállt egy év és az idő visszafordíthatatlanul viszi előre az elmúlás felé.