Dr. Elek Péter oszt. vez. főorvos. SZTE ÁOK Idegsebészeti Klinika

Dr. Elek Pétert huszonéves éves korunk óta ismerem. Az orvosi ügyelet képviseletében szállt ki hozzám. Egyszer vesegörcs, jóval később pedig pánikroham miatt. Minek a pánikrohamhoz orvos? –kérdezhetnék. Azért, mert a pánikroham az, amit – többek között – Dante kifelejtett a poklából.

Párszor a trolin láttam, rajta egy vállra akasztós barna táska, kezében könyv és elmélyülten, állva olvasott. Emlékszem, kicsit irigyeltem ezért a visszavonultságért a könyv és a saját képzelete alkotta világba. A jó példa ragadós, attól kezdve, ha trolin, buszon, vagy villamoson utaztam, én is könyvet ragadtam a kezembe és igyekeztem a külvilágot kizárva "visszavonulni".

Hosszú évek múlva találkoztam vele újra, akkor már befutott idegsebész volt.
Először csak az egészségügyi interjúk miatt, de néhány éve a gerincfájdalmam is beterelt hozzá, az idegsebészeti klinikára. A kellemetlent összekötöttem a hasznossal, és róla is írtam a "Mi is emberek vagyunk" c. könyvben. Azután beköszöntött 2014 év első negyedéve és a műtétet nem lehetett tovább halogatni. Feltétlenül bíztam a szakértelmében, így rászántam magam: gyerünk,vágjunk bele!

A műtétre április 15-én került sor.

A posztoperatív korszak fájdalmainak csillapodásával figyeltem fel a bal bokám felett körbefutó halvány lila, fájdalmas foltra.
Kérdeztem tőle, Péter, ez mi? Ugyanolyan mosolyogva válaszolt, mint később, egy interjú után a telefonommal készített fényképen, amit tréfából raktam fel a facebookra: „Miki, azt nyilván én követtem el, amikor a műtét alatt a bokádnál fogva tekergettelek a megfelelő pozícióba …”
Ma ennek a fényképnek a kíséretében ugrott fel az emlékeztető, már öt éve vagyunk ismerősök Elek Péterrel a facebookon. Kiegészítésképpen írtam le, nem csak öt éve, és nem csak ismeretség. Több annál. A sok eltűrt fájdalom ellenére az, amiről a 21. században az emberek gyakran megfeledkeznek: barátság.

Amikor meglátsz valakit, s még a legkínosabb szituációban is mosolyra tudod húzni a szádat. Amikor nem a rossz, hanem valami kellemes emlék ugrik be róla. Nekem az jutott eszembe Péterről, ahogy tartotta a kezében a könyvet és tudomást sem véve a külvilágról, olvasott. Mert a telekommunikáció információ áradatában ez is kezd kikopni a jó szokások sorából. Pedig az írás-olvasás művészete volt az, ami kiemelte az embert az állatvilágból.