A buszmegállótól egyre nehezebben tette meg a kanális partján vezető egyenetlen utat a Holt-Tisza partján meghúzódó kertig. Öregedő lábait mind nagyobb súllyal nyomták az évek és a derekában tomboló fárasztó fájdalom. Legidősebb unokája szerencsére gyakran hozta-vitte autóval, ha éppen ideje engedte.

Most is a kocsiból szállt ki a kis csomaggal: ételmaradék, száraz kenyér a tyúkoknak és a vasárnapi sült csirke csontjai a már aggkorúnak számító, öreg és beteg kutyának.

Lacit a sors furcsán megtréfálta termetével: közepesnél valamivel nagyobb, fekete szőrű testét igen rövid lábak hordozták sebesen az eldobott gumikarikája után. Ez volt a szenvedélye. Úgy tűnt, órákig képes lecövekelve állni az ember lába elé lerakott gurigáját nézve merően, mikor mozdul a kétlábú végre, hogy arrább rúgja a gumikarikát, s ő utána vethesse magát. Azután boldogan visszaügetett a nyálától egyre ragacsosabb, jobb napjaiban marokerősítőként szolgáló gumival és várta a folytatást.

Tati pontosan délben szeretett enni, hát ilyenkor beheveredett a nádtetős fészer alatt megterített asztal alá, s nem sértődött meg, ha az ebédelő rokoni társaság a lábukkal igyekezett finoman arrább taszigálni: Fúj, Laci, menjél arrább, olyan büdös vagy!

Aztán először a lassan felnőtté váló unokák kezdtek elmaradozni, de egy korai júniusi napon a Tati is elmaradt a társaságtól. Véglegesen… A hasnyálmirigy rák nem kegyelmezett.

Laci valószínű nem tudta, hogy a következő távozó ő lesz: egyik szeme már üveges bevonattal vakon meredt a gumikarikára, s ha éppen akadt, aki elrúgta neki, egyre botladozóbb lábakkal indult utána és teste is mind bizonytalanabban ingott poroszkálás közben. Egyik füle még hegyesen meredt fején, de éppen annyit hallott a külvilág zajából, mint a csulán lelapuló: vagyis semmit.

Az asszony, ahogy a házhoz vezető hepehupás, téglából kirakott útra lépett, már érezte, valami hiányzik. A tyúkok éppen úgy káráltak, mint máskor, a madarak és a galambok hangja is úgy töltötték be a gyümölcsfák ágai között a levegőt, csak a kutya nem támolygott eléje, mint szokott, szájában az elmaradhatatlan karikával.

Ahogy közelebb ért, akkor látta meg az oldalán mozdulatlanul fekvő testet ott, ahol a téglás ösvény kanyarodni indult a ház háta mögé.

Hát, szegénynek annyi … meghalt …ez várható volt! – szólalt meg unokája a háta mögött. – Őt is oda temessem? – intett a fiú állával a kert távoli sarka felé, ahol a „kedvencek” temetője volt. A kedvenc macska, kakas mellé még lányunokája tengerimalaca is oda került, az örökkéval1óságig pihenni a földi lét fáradalmait.

Igen, oda jó lesz! – bólintott rekedten és a szemeiben összegyúlt könnyek a mozdulattól feltartóztathatatlanul gördültek egyre sebesebben az álla irányába, hogy ott rövid ideig gyülekezve lecsepegjenek a repedezett téglákra.