- Megjelent: 2006. október 08. vasárnap, 18:23
Itthon a reszketéssé fajuló pánikrohamok mindennapos vendéggé váltak ; utcára csak nagy erõfeszítések árán merészkedtem. Tereken és emberek között iszonyatosan szédültem, szívritmusom idõnként ok nélkül felgyorsult, állandóan gyöngének éreztem magam. Fizikai teljesítményem a korábbihoz képest jelentõsen visszaesett. Közérzetem, ha éppen véletlenül nem éreztem magam rosszul, akkor is pocsék volt. Sokat aludtam napközben is, részben az ónos fáradtságtól, részben a saját tudati állapotomtól való átmeneti megszabadulás egyetlen lehetõségeként. Tudtam, hogy ebbõl a pszichés hullámvölgybõl önerõbõl nem tudok kikerülni, ezért kértem, utaljanak be pszichiátriai kezelésre. Kérésem az azóta már nyugdíjba vonult üzemorvosnõnél nem talált valami pozitív fogadtatásra: - Mit akar maga a ködös pszichiáterektõl? – kérdezte. – Csak akarnia kell, és meg fog gyógyulni! – biztatott, talán több jóakarattal, mint pszichológiához való hozzáértéssel. Inkább magánemberként, mint hivatalosan vívóbarátaim apjához, az azóta rehabilitációs intézetet vezetõ pszichiáterhez fordultam segítségért. Az üzemorvos és az eset elõtt érthetetlenül álló munkáltatóm, valamint közvetlen munkatársaim belenyugodtak a megváltoztathatatlanba és félig-meddig „sárga cédulásként” kezeltek.
Három hónapig voltam táppénzen. A pszichoterápia gyakorlatilag a megnyugtatásomból állt, aminek fõ motívumait a következõk képezték: Átmenetileg fogadjam el a fizikai és lelki állapotomat, önmagamat olyannak, amilyen vagyok. Bízzam magamat a szakemberekre, - jelen esetben a pszichiáterekre - akik segítenek megoldani a pszichés problémámat, illetve a pszichoszomatikus panaszaim enyhítését. Próbáljak meg megnyugodni, hogy jelenleg nincs sclerosis multiplexem.
Hát, nem volt könnyû. Ha éppen nem a pszichés állapotom súlyosbodásától és mentális képességeim hanyatlásától féltem, akkor újra eltöltött a komor gyanakvás: beszélhetnek az orvosok, amit akarnak, nekem sclerosis multiplexem van. Ha ezek nem jelentkeztek, akkor mellkasi szorításom, szapora pulzusom miatt gyanakodtam szív-érrendszeri megbetegedésre. Szédüléseim, jobb oldali látászavarom nem sokat javultak. Szóval olyan színes testi-lelki tünetekkel büszkélkedhettem, ami a szivárvány minden színét reprezentálta a neurológiai, pszichiátriai palettán.
2. oldal
-
Egy kedves belgyógyász doktornõ tanácsára elkezdtem úszni járni. Nos, akkoriban ez is bizarr mûfaj volt nálam. Egy km távot mellúszásban 45-50 perc alatt tettem meg. 200 méter után már rendszerint rosszullétek kaptak el. Amikor kitántorogtam a medencébõl, vad, fóbiás szédüléseim voltak, mozgáskoordinációs zavarokkal vegyítve. Mindig úgy éreztem, most végem, meghalok. Néhány alkalommal a rosszulléttõl való félelemtõl olyan rosszul lettem a trolibuszon, hogy visszafordultam és nem mentem el úszni. Vagy jobbik esetben elmentem a pszichiáterhez. Miközben a lábam szárán csorgott a veríték a félelemtõl, próbáltam a racionális magyarázatokat beerõltetni az alaktalan félelemtõl beszûkült tudatom emocionális tünetei közé. Megfigyeltem, hogy sokszor, amikor az orvos nem is volt ott, már attól jobban lettem, hogy megfordultam az intézetben. Lassan kezdett visszatérni az akasztófahumorom : - legközelebb, ha rosszul leszek, csak benyitok, beköszönök a portásnak, aztán kijövök – ironizáltam saját magamon.
Ilyen boldogan telt el 1987-ben a nyaram. Jött a szeptember, és rájöttem, tovább nem húzhatom, újra munkába kell állnom. Állapotom valamennyire stabilizálódott, látászavarom enyhült, lassan szolidabb zenéket is tudtam hallgatni anélkül, hogy kitörjön rajtam a pánikroham. Cserében viszont lassan gyógyszerfüggõvé váltam: sehova sem mozdultam ki a biztonság illúzióját jelentõ, szinte kimondhatatlan nevû, penetráns szagú nyugtató cseppjeim nélkül.
A munkába állás elsõ napja fertelmes volt. Rettenetesen féltem. A troliról leszállva annyira szédültem, hogy úgy éreztem, képtelen vagyok megtenni a hátralevõ párszáz métert. Valahogy mégis beértem. A hosszú betegállományra való tekintettel egy nap és egy éjszaka „felügyeleti” szolgálatot kaptam. Ez azt jelentette, hogy ténylegesen személyesen végeztem a vasúti üzemirányítás idegszanatóriumnak nem nevezhetõ feladatait, de munkámat segítette, felügyelte egy kollégám. A fogadtatás kicsit vegyes volt, de abban többé-kevésbé mindenki egyetértett, hogy csak képzelt beteg vagyok, maximum hiányozhat egy kerekem. A velem született ambivalencia segített átvészelni a napot: bár a közérzetem pocsék volt, ontottam a poénokat. Emlékszem, a szolgálat vége felé az egyik kolléganõm nevetve így fordult hozzám: Miklós, ha nem lennél, téged ki kellene találni. Amikor hazaértem, hullafáradt voltam. Fél óra múlva ruhástól aludtam el az ágyon.
A következõ két és fél hónap ilyen kínlódva telt el. Szabadnapjaimon lejártam úszni, próbáltam minél jobban lekötni magam. Kerültem a problémákat és sûrûn visszatérõ rosszulléteim ecsetelésével boldogítottam orvosaimat. Átmenetileg még egy, a betegségem során kétszer visszatérõ igen kellemetlen tünet jelentkezett a meglevõ szédülések, zsibbadások mellé. Néha néhány másodpercre teljesen elveszett a jobb kezem, és mindkét alsó végtagom feletti uralmam. A megkezdett mozgást valamiféle „relaxációs” gyakorlat-szerûen tudtam befejezni. Ha járás közben jött rám, a lábaim magas térdemelés helyzetet felvéve önállósították magukat; csak méterekkel arrébb, egyre lassuló mozgással tudtam megállni.
December közepén a MÁV Rendelõ neurológusa felhívott: van egy szabad beutaló a soproni szanatóriumba, van-e kedvem elmenni. Kedvem ugyan abszolút nem volt, hogy ismét a családomtól elszigetelve, ismeretlen helyen töltsem a karácsonyi ünnepeket és a szilvesztert; de reménykedve abban, hátha az ottani kezelés enyhíteni fogja az életemet megkeserítõ, akkoriban inkább pszichoszomatikusnak tartott tüneteimet, egy nap gondolkodás után elfogadtam a „meghívást”.
Kiemelt cikkek
Támogatók
