Nem csak a laikusok, hanem az orvostudomány is jóval kevesebbet tudott még akkor arról a betegségrõl, amelyre a tüneteim és a könyveimben olvasottak alapján gyanakodtam. A tolókocsi képe vissza-visszatérõ vízióként árnyékolta be tudatom szûkülõ szemhatárát. Féltem.

A kórházban az anamnézis felvétele és az elsõ vizsgálat után megkérdeztem a doktornõt: szerinte mi lehet a bajom?

- Visszakérdezek: maga szerint mi a baja? – válaszolta. 

- Szerintem… neurózis. – feleltem.
- Hát… hogy is magyarázzam. A legrosszabbak mindig a félmûvelt betegek… - mosolyodott el halványan.
- Szerintem magának bizonyos okok miatt test-szerte ideggyulladásai lobbannak fel …
    de majd meglátjuk, melyikõnknek lesz igaza. – zárta le a beszélgetést a doktornõ.

A lumbálpunkció nem éppen szívderítõ élményére másnap, csütörtök délelõtt került sor. Utána szigorúan feküdni kellett. Rámparancsoltak, ha fájni kezd a fejem, azonnal szóljak, kapok fájdalomcsillapítót. Pénteken délután kezdett el kaparászni valahol hátul a fejemben a fájdalom, amit jeleztem a nõvérnek. A fájdalomcsillapítóban, amit kaptam, volt valamennyi koffein is. A kezdõdõ fájdalom hamar eltûnt, de ahogy a könyökömre dõlve olvastam, hirtelen különös, fóbiás érzés fogott el. Szédültem és úgy éreztem, a szívverésem is kihagy. A hipochonder ösztönös mozdulatával kaptam a csuklómhoz. Elõször – miközben valami megmagyarázhatatlan, egyre fokozódó rémületet éreztem – nem tudtam a pulzusomat kitapintani. Mire megtaláltam, addigra egyre gyorsuló érverést éreztem. A fokozódó, akaratomtól független, undorító félelem szinte megbénított, ugyanakkor elõször az alsó végtagjaim, majd az egész testem reszketni kezdett, mint akit ráz a hideg. Akkor találkoztam elõször a lelki kín testi manifesztációjával, a pánikrohammal. Egy darabig tûrtem és megpróbáltam úrrá lenni a Dante poklából kimaradt érzéssel, aztán kimentem az ügyeletes nõvérhez, hogy segítséget kérjek. Addigra már a fejem is úgy reszketett, mint egy kínai porcelánfigura enyhe földrengésben. Felkísértek a belgyógyászati osztályra, hogy egy EKG-t készítsenek. Az ügyeletes doktornõ a liftben faggatott: mitõl félek? Nem tudtam rá pontos választ adni. A rémületem alaktalan volt; talán attól, hogy „most meghalok”. Az EKG csak a szapora szívritmust regisztrálta, mint rendellenességet. Újra visszakísértek a neurológiára. Kaptam egy fél Seduxen injekciót, ami annyit enyhített a tüneteimen, hogy nehezen, közben verítékezve, fel-fel riadva, de el tudtam aludni.

A hétvége kétségek között hányódva telt el. Mi okozhatta a rosszullétemet, és mi lett a liquorvizsgálat eredménye? Hétfõn délelõtt már megüvegesedett szemmel sétálgattam vizit után föl-alá a folyosón, amikor a kezelõ orvosnõm megsajnált és odasúgta: - Nyugodjon meg, negatív lett az eredménye! A megnyugvás csak addig tartott, amíg a másnapi vizit után a fõorvosnõ is meg nem vizsgált és közölte, egyelõre még nem engednek haza, további megfigyelésre bent tartanak. Sõt, kapok egy vénás injekció-kúrát is… A következõ napjaim a délelõtti calcium-sandosten injekció vételével és gyötrõ kétségek közötti hányódással telt el. Ha negatív az eredményem, miért nem engednek haza? Miért kapom az injekciókat? Mit akarnak még vizsgálni? A több, mint két hétig tartó hospitalizáció végére rögzültek a szorongásos rohamaim és ezzel párhuzamosan masszív depressziós állapot alakult ki bennem. Utoljára egy idõs pszichiáternõhöz küldtek át péntek délután, aki meghallgatta a sírással küszködõ panaszaimat a családi, munkahelyi problémáimról , a kórházi kivizsgálással kapcsolatos kételyeimrõl, majd mély együttérzéssel a hangjában azt mondta:

- Nyugodjon meg, fiatalember. Önnek sürgõsen, otthoni környezetben történõ, pszichiáteri segítség mellett való gyógyulásra van szüksége. A gyógyulása hosszú lesz, de meg fog gyógyulni…

A résztvevõ szavak már késõn érkeztek. A startpisztoly már eldördült. Kétségbeesés tombolt bennem: csak arra tudtam gondolni, vagy egy olyan betegségem van, amitõl rövidesen megbénulok, vagy egy életre eljegyeztem magam a neurózissal. Az osztályra visszaérkezve a kétségbe esés az öngyilkosság gondolatáig fokozódott bennem, amibõl az orvosi szobából kihallatszó írógép pötyögése zökkentett csak ki. Az utolsó esélyt akartam magamnak megadni, amikor bekopogtam és az elviselhetetlen feszültségérzetemre tekintettel segítséget kértem az ott dolgozó fiatal orvosnõtõl. Arra már nem is nagyon emlékszem, mit kaptam, csak azt tudom, másnap reggel sírógörccsel ébredtem. A nõvérek azzal vigasztaltak, az idõs doktornõ jelentése alapján soron kívül leállítják az eddigi kezelésemet és már aznap haza is engednek. Valamennyire megnyugodtam: úgy tûnt, a számomra rémálommá vált valóság – legalábbis egyenlõre – véget ért. A vonattal azonban csak a várost sikerült otthagynom: félelmeim, szorongásaim, a rosszulléteim és a szervezetemben akkor már mûködõ önpusztító folyamat velem jöttek.