- Megjelent: 2006. október 08. vasárnap, 18:53
Hazaérve újra felkerestem vívó barátaim apját, aki átnézte a szanatóriumban kapott zárójelentésemet és azt mondta:
„ - Próbáljon meg visszatérni a sportoláshoz. Persze ne bolond módjára, csak fokozatosan, lassan…”
Elõször el voltam képedve az ötlettõl. Én? Vívni? Amikor örülök, ha éppen nem szédülök?
Aztán csak rászántam magam. Emlékszem, elsõ alkalommal egy ötös asszót tudtam levívni és hazafele úgy mentem, mint aki részeg. Mégis hihetetlen boldogságot éreztem.
Attól a naptól fogva újra elkezdtem rendszeresen sportolni. Az elsõ fél – egy évben persze ez aligha volt sportnak nevezhetõ, de az állóképességem fokozatosan javult. Heti két, esetleg három alkalommal jártam le edzésre, de nem értem be ennyivel. Ugyancsak heti három alkalommal jártam úszni is, alkalmanként 2000 métert. Az elsõ km-t teljes erõbedobással, a második ezer métert csak levezetésnek. Emlékeznek még rá, mit írtam az elõzõ részben? Ezer métert mellúszásban 45-50 perc alatt tudtam megtenni és rendszerint 200 méter után már rosszullétet, pánikot éreztem. 1988 végén, 1989 elején már 35 percen belül teljesítettem ezt a távot, és 1991 -re már rendszeresen 24-25 percen belül voltam. 1989 tavaszán újra elkezdtem a versenyszerû vívást. Kezdetnek újra bejutottam a harmadosztályba, majd 1990-tõl sorozatban elsõ-harmadik helyezéseket értem el a körzeti és területi versenyeken. 1991-ben egyéniben felkerültem a másodosztályba és tagja voltam 1992-ben Szeged város kardcsapatának, amelyik 18 év szünet után velünk, velem jutott be a csapat OB I-be. Ezek a sikerek hihetetlen nagy tartást adtak. Látászavarom nagyjából rendezõdött.
Bár az egészségi állapotom korántsem volt kielégítõ, hiszen rengeteget voltam rosszul és nagyon sokat szédültem, össze sem lehetett hasonlítani a fizikai állapotomat még a fiatalabb éveimmel sem. Mivel nyáron a vívóedzés szünetelt, feljártam a töltésre futni. A kezdeti idõszak iszonyú volt. Két-három km-es futás után sokszor úgy éreztem, ahogy tántorogtam lefele a töltésoldalon, ezt nem élem túl… Hát tévedtem. Nagyon sok ijesztõ rosszullét árán 1990-tõl alkalmanként tízezer métert tudtam futni. Aztán a fizikai megerõltetés kiváltotta rosszullétek kezdtek elmaradni, és 1991 nyarán már hetente rendszeresen három alkalommal lefutottam a tíz km-t. Emellett 3-4 alkalommal jártam úszni.
Télen az úszás maradt, csak a futást váltotta fel a rendszeres vívóedzés. A rendszeres mozgás komoly testsúlycsökkenést eredményezett, ami tovább javította a közérzetemet: az eredeti 78-80 kg-os súlyomról 65-69 kg-ra fogytam le, ami aztán egészen 2000-ig 69-70 kg-ra állt be.
2. oldal
-
Természetesen senkinek sem javaslom a példám követését akkor sem, ha történetesen fizikailag, az állapotánál fogva képes lenne rá; esetenként egy-egy alkalommal a túlerõltetés nálam is elõidézett átmeneti rosszabbodást, amit akár intõ jelként is felfoghattam volna mostani ismereteim birtokában: okosan osszam be az erõmet…
Persze én abban az idõben a pillanatnyi állapotom szerinti hangulatomban ingadoztam, SM beteg vagyok-e, vagy sem. Amikor éppen jobban voltam, hajlamos voltam arra, hogy magam se higgyem el; amikor éppen rosszabb volt az állapotom, akkor biztos voltam benne, hogy mégis ez a bajom. Munkabíró képességem is jelentõsen javult, sõt, 1993-tól a helyi televíziónál kezdtem el másodállásban dolgozgatni. Azért, hogy így talpra tudtam állni, nagyon sok köszönettel tartozom az edzõmnek, Dudás Zoltánnak, aki sokszor még úszni is eljárt velem és barátaimnak, akikkel együtt vívtam: a Petõ fivéreknek és Karácson Zsoltnak. A magánéleti és a munkahelyi problémák viszont kifejezetten rontottak az állapotomon.
1991-ben elváltam és ugyanebben az évben a szinte mindennapos létbizonytalanság is megjelent a munkahelyemen. Nõvérem, aki egyedül nevelte 16 éves fiát, ugyanebben az évben rákban meghalt. Így egyszerre lettem elvált szülõ és gyámapa. 1993-ban értem el utolsó sikeremet a kardvívásban: az Országos Vidékbajnokságon tusaránnyal estem ki a döntõbõl. A következõ szezonban a találatjelzõs „villanykard” országosan kötelezõ bevezetésével a vidéki kluboknál gyakorlatilag elsorvasztották a kardvívást. Lelkileg nagyon megviselt, hogy egyik pillanatról a másikra aktív versenyzõbõl hobbi sportolóvá váltam. Jártunk még vívni, de már nem volt olyan, mint régen; és amikor a szédüléses rosszullétek, pánikrohamok „rámjöttek”, már én sem tudtam magam azzal lelkileg „doppingolni”: „szedd össze magad, hiszen másodosztályú kardvívó vagy!”.
1993-tól a sorozatos munkahelyi problémák – sosem tudtuk, melyikünket akarják kirakni az üzemirányító központból – és a magánéleti problémák kb. évenkénti rendszerességgel félhivatalos neurológiai vizsgálatra kényszerítettek. A paletta zsibbadásos, szédüléses panaszokból és különbözõ szorongásos rohamokból állt, amelyek hátterében a pszichés megterhelések okozta átmeneti állapotrosszabbodás álltak. Behatóbb vizsgálatra, ismételt lumbálpunkcióra nem tudtam elszánni magam, viszont az egyéb neurológiai vizsgálatok nem mutattak ki különösebb eltérést. Közben egyre intenzívebben kezdtem belefolyni a televíziózásba; a „mûvészi ambícióim” bontakozásával párhuzamosan viszont egyre nehezebben tudtam elviselni a vasúti munkahelyem vaskalaposságát és idegõrlõ légkörét. Így telt el még négy év, kétségek és remények között. Aztán 1997-ben, amikor már együtt laktam jelenlegi feleségemmel, beütött a krach: újabb látóideg gyulladás következtében átmenetileg elvesztettem a bal szemem látásának 80%-át.
Ezzel a szememmel csak homályos foltokat láttam. Nagyon kétségbe voltam esve. Bár a szemészeti klinikán kapott szteroid injekció nagyjából helyre állította a látásomat, az ismételt neurológiai kivizsgálást és a lumbálpunkciót nem volt értelme tovább halogatni.
Kiemelt cikkek
Támogatók
