18 év az SM szorításában I.
  • Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
  • +36 30 426 9521

1953. november 5-én, amikor a szülész-nõgyógyász szikét fogott, hogy kiszabadítson az addig biztonságot jelentõ anyaméh fogságából és átsegítsen erre az ellentmondásokkal teli világra, még senki sem sejthette, hogy 1985 áprilisában bekövetkezik a csernobili erõmû négyes blokkjának robbanása; nekem pedig néhány hónappal késõbb megjelennek az SM elsõ tünetei.

Közepesen fejlett és bizonyos dolgokban nagyon rossz mozgáskultúrájú, érzékeny gyerek voltam. Ha a többiek fociztak, a játékosok kiválasztásakor nekem többnyire a „szerencsegyerek” szerepe jutott, a csapat szükségen felüli csetlõ-botló figurája , aki azért néha labdába is rúgott. Szóval született labdajáték - antitalentum voltam, és ha futni vagy ugrani kellett, igencsak az utolsók között végeztem tornaórán a rangsorban. Érdekes módon volt néhány szer, például a kötélmászás, ahol az osztály legjobb tornászaival felvettem a versenyt; de az elsõk között voltam fekvõtámasz nyomásban is. Édesapám, aki válóperük után 10 éves koromtól kezdve egyedül nevelt, mint volt szertornász, érthetõ elkeseredéssel figyelte ezt az ambivalens teljesítményt, éppen úgy, ahogy tehetetlen szomorúsággal kísérhette végig három évi sportolás után a kardvívásból történõ lemorzsolódásomat, 9 évi zeneiskolai tanulmány után a gordonkázás befejezését; de a legnagyobb traumát számára a továbbtanulásom idõ elõtti befejezése jelentette korai és elsietett elsõ házasságom miatt.

19 éves múltam, amikor belevetettem magam a családapa szerepébe. Apám nyomdokaiba lépve, de nem feltétlenül osztatlan lelkesedésére a MÁV-nál helyezkedtem el, itt is dolgoztam egészen 1995-ben történõ rokkantnyugdíjazásomig.
Ahogy Moldova is leírta regényében, a vasúti szolgálat nem volt egy idegnyugtató felhõjáték. Végigjártam a szolgálati ranglétrát a váltókezelõtõl a forgalmistán át az állomásfõnöki beosztásig, majd 1985-ben az igazgatóság üzemirányító központjába helyeztek, mint menetirányítót. Az egészségemmel a visszatérõ vesekövességemen kívül különösebb probléma nem mutatkozott… azaz egy valami végigkísérte ezt az idõszakot, ami már gimnazista koromban kezdett jelentkezni: az egyre inkább állandósuló, gyötrõ fejfájás. A helyzetet súlyosbította, hogy 1972-ben volt egy agyrázkódásom, amit nem feküdtem ki rendesen. Innen kezdve szinte állandóan különbözõ fájdalomcsillapítókkal éltem: Algopiryn, Quarelin, Antineuralgica. Az állandó stressz és a 16 éves koromban elkezdett dohányzás még rontotta a helyzetet.
32 évesen elhatároztam, hogy szakítok az addigi viszonylag mozgásszegény életmódommal, és újra elkezdtem a vívást. Az elsõ edzõm elõször néhány napos apátiába taszított a véleményével: - „Huh, akár Don Quijote… belõled már az életben sem lesz versenyzõ!” Aztán – meglehetõsen infantilis, érzelmileg gyerekes személyiségjegyeim miatt, az akaraterõm ekkor kezdett beérni – elhatároztam, mégsem adom fel. Szolgálatok után iszonyatos szorgalommal kezdtem lejárni az edzésekre, aminek több vonatkozásban is hasznát láttam: ritkultak a fejfájásaim, leadtam néhány kilót és kezdtem leszokni a cigarettáról. Az edzõm véleménye is megváltozott és azt mondta, most már indulnom kellene versenyeken… Így történt, hogy négy hónappal az elsõ edzés után életem elsõ területi versenyén a kilences döntõbe sikerült verekednem magam. (Igaz, ott már csak a 9. helyezésre futotta.) Innen kezdve a mozgás és a sport szerepe teljesen felértékelõdött életemben. Szabadidõm nagy részében alig vártam, hogy lemehessek az edzõterembe és készülhessek a következõ versenyekre. Ez az „idilli” állapot alig két évig tartott…

{cmp_start idkey=3373[url=http%3A%2F%2Fdiagnozis.eu%2F%C3%ADr%C3%A1sok%2F18-%C3%A9v-az-sm-szor%C3%ADt%C3%A1s%C3%A1ban%2F18-v-az-sm-szortsban-i][title=18+%C3%A9v+az+SM+szor%C3%ADt%C3%A1s%C3%A1ban+I.][desc=]}

1953. november 5-én, amikor a szülész-nõgyógyász szikét fogott, hogy kiszabadítson az addig biztonságot jelentõ anyaméh fogságából és átsegítsen erre az ellentmondásokkal teli világra, még senki sem sejthette, hogy 1985 áprilisában bekövetkezik a csernobili erõmû négyes blokkjának robbanása; nekem pedig néhány hónappal késõbb megjelennek az SM elsõ tünetei.

Közepesen fejlett és bizonyos dolgokban nagyon rossz mozgáskultúrájú, érzékeny gyerek voltam. Ha a többiek fociztak, a játékosok kiválasztásakor nekem többnyire a „szerencsegyerek” szerepe jutott, a csapat szükségen felüli csetlõ-botló figurája , aki azért néha labdába is rúgott. Szóval született labdajáték - antitalentum voltam, és ha futni vagy ugrani kellett, igencsak az utolsók között végeztem tornaórán a rangsorban. Érdekes módon volt néhány szer, például a kötélmászás, ahol az osztály legjobb tornászaival felvettem a versenyt; de az elsõk között voltam fekvõtámasz nyomásban is. Édesapám, aki válóperük után 10 éves koromtól kezdve egyedül nevelt, mint volt szertornász, érthetõ elkeseredéssel figyelte ezt az ambivalens teljesítményt, éppen úgy, ahogy tehetetlen szomorúsággal kísérhette végig három évi sportolás után a kardvívásból történõ lemorzsolódásomat, 9 évi zeneiskolai tanulmány után a gordonkázás befejezését; de a legnagyobb traumát számára a továbbtanulásom idõ elõtti befejezése jelentette korai és elsietett elsõ házasságom miatt.

19 éves múltam, amikor belevetettem magam a családapa szerepébe. Apám nyomdokaiba lépve, de nem feltétlenül osztatlan lelkesedésére a MÁV-nál helyezkedtem el, itt is dolgoztam egészen 1995-ben történõ rokkantnyugdíjazásomig.
Ahogy Moldova is leírta regényében, a vasúti szolgálat nem volt egy idegnyugtató felhõjáték. Végigjártam a szolgálati ranglétrát a váltókezelõtõl a forgalmistán át az állomásfõnöki beosztásig, majd 1985-ben az igazgatóság üzemirányító központjába helyeztek, mint menetirányítót. Az egészségemmel a visszatérõ vesekövességemen kívül különösebb probléma nem mutatkozott… azaz egy valami végigkísérte ezt az idõszakot, ami már gimnazista koromban kezdett jelentkezni: az egyre inkább állandósuló, gyötrõ fejfájás. A helyzetet súlyosbította, hogy 1972-ben volt egy agyrázkódásom, amit nem feküdtem ki rendesen. Innen kezdve szinte állandóan különbözõ fájdalomcsillapítókkal éltem: Algopiryn, Quarelin, Antineuralgica. Az állandó stressz és a 16 éves koromban elkezdett dohányzás még rontotta a helyzetet.
32 évesen elhatároztam, hogy szakítok az addigi viszonylag mozgásszegény életmódommal, és újra elkezdtem a vívást. Az elsõ edzõm elõször néhány napos apátiába taszított a véleményével: - „Huh, akár Don Quijote… belõled már az életben sem lesz versenyzõ!” Aztán – meglehetõsen infantilis, érzelmileg gyerekes személyiségjegyeim miatt, az akaraterõm ekkor kezdett beérni – elhatároztam, mégsem adom fel. Szolgálatok után iszonyatos szorgalommal kezdtem lejárni az edzésekre, aminek több vonatkozásban is hasznát láttam: ritkultak a fejfájásaim, leadtam néhány kilót és kezdtem leszokni a cigarettáról. Az edzõm véleménye is megváltozott és azt mondta, most már indulnom kellene versenyeken… Így történt, hogy négy hónappal az elsõ edzés után életem elsõ területi versenyén a kilences döntõbe sikerült verekednem magam. (Igaz, ott már csak a 9. helyezésre futotta.) Innen kezdve a mozgás és a sport szerepe teljesen felértékelõdött életemben. Szabadidõm nagy részében alig vártam, hogy lemehessek az edzõterembe és készülhessek a következõ versenyekre. Ez az „idilli” állapot alig két évig tartott…

2. oldal

Az elsõ tünetek 1986-ban, a csernobili robbanást követõ hónapokban furcsa tünetre lettem figyelmes: ha elõre hajtottam a fejem, elõször egy fémpénz nagyságú területen, késõbb egyre nagyobb, tenyérnyi darabon furcsa, kellemetlen, égõ érzést észleltem a bal combomon, ami kezdetben néhány másodperc múlva elmúlt, de aztán ez is egyre hosszabb ideig, néha percekig tartott. Neurológushoz fordultam, aki B1-B12 injekciót adott és azt tanácsolta, próbáljak esetleg úszni is. A tünetek, ahogy jöttek, úgy el is múltak és csak késõ õsszel tértek vissza egy idõre. Ekkor kezdett penetránsabbá válni a dolog, mert az égõ érzet szinte a teljes bal lábamra kiterjedt, teljesen „önállósulva”, minden kiváltó ok nélkül is megjelenve. A fejbiccentésre már nem csak ez, hanem egy másik furcsa, nagyon kellemetlen érzés is jelentkezett: mintha a gerincvelõbõl kiindulva a perifériás idegeket „gyeplõszerûen” megrántották volna, és ilyenkor egy pillanatra meg is szédültem.

A tünetek hol elmúltak, hol elõjöttek. Év vége felé még az is feltûnt, hogy a jobb szememmel mintha kicsit homályosabban látnék. Aztán 1986-ban egy februári edzésen, amikor leültem pihenni, észrevettem, hogy a jobb szememmel torzabban látok, elmosódottabbak a színek. Ahogy megpihentem, a látásom kezdett visszatérni, de innen kezdve már tudatosan – és persze tudat alatt is – elkezdtem önmagam figyelni. Elmentem szemészetre is, de a vizsgálat semmilyen rendellenességet nem mutatott ki. Ennek ellenére a látászavar fizikai vagy pszichés terhelésre egyre sûrûbben jelentkezett és egyre rosszabbá vált. Idõnként hosszú ideig olyan torzan láttam, mint amikor valaki közvetlenül a napba nézés után próbál nézni valami mást.

A kollégáim akkoriban kezdtek komplett hülyének tekinteni, mert napszemüvegben dolgoztam, mivel ez valamennyire enyhítette a torz látás érzetét. A bal comb égéssel együtt a bizarr tünetek egyre jobban idegesítettek; elkezdtem az orvosokat járni. Szemészet, reumatológia, neurológia… Az eredményt talán úgy foglalhatnám össze, hogy mindenütt a hümmögés, a fejcsóválás, hogy valami van; de mi? Én az Orvos a családban c. könyv intenzív tanulmányozásába fogtam; kiszúrtam magamnak a sclerosis multiplex nevû, akkor még számomra ismeretlen betegséget, de igyekeztem nem gondolni rá…
A neurológus az egyik alkalommal felvetette a teljes klinikai kivizsgálás lehetõségét is, beleértve a lumbálpunkciót, de ezt akkor elutasítottam. Jártam tovább edzésekre, versenyeztem napszemüvegben és igyekeztem valamiféle istenverte pszichoszomatikus tünetként felfogni a dolgot. A vívással egész jól haladtam, a negyedosztályból felkerültem a harmadosztályba; májusra a látászavarom is sokat javult. Éppen egy egri versenyre készültem, amikor beütött a krach: ismét vesekövem lett. A kõ megszülésével bõ egy hétig kínlódtam. Ami feltûnõ volt, hogy utána a közérzetem nem akart javulni, ezért az orvos még két napig táppénzen tartott. A második napon délelõtt éppen hajat mostam, amikor furcsa, impulzus-szerû megszédüléseket éreztem. Mint akit fejbe vágnak. A kellemetlen érzés egy darabig vissza-vissza térve ringatott a karjaiban, aztán egy hangos jajdulással térdre rogytam a kádban. A szobába alig bírtam visszamenni, annyira szédültem. Ijedten lefeküdtem az ágyra és vártam, hátha elmúlik. Miközben bennem a pánik egyre fokozódott, a szédülés alig csillapodott valamit. Kora délutánra sikerült összeszednem annyira magam, hogy útra keljek és ismét felkeressem a neurológiai szakrendelést. Az utcára érve rémülten állapítottam meg, az emberek között valamiféle szokatlan, ijesztõ, addig sosem érzett fóbiás szédülést érzek. Amikor leszálltam a troliról, teljesen pánikba estem, hogy át kell mennem az utca másik oldalára. Egyszerûen nem mertem oldalra fordítani a fejem a szédüléstõl, hogy körülnézzek, mert úgy éreztem, akkor összeesek. Végül a fülemre bízva magam átfutottam az úttesten.
A neurológián teljes pánikhangulatban adtam elõ a történteket. A doktornõ a vizsgálatkor az ataxián kívül annyi eltérést talált, hogy a jobb patellareflexemet csak mûfogással tudta kiváltani. Ismét, ezúttal elkerülhetetlennek tûnõen, felmerült a teljes neurológiai kivizsgálás gondolata. Két nap haladékot, gondolkodási idõt kértem. A csoda azonban elmaradt. A szegedi Neurológiai Klinikán akkor éppen nem volt hely, így utaltak be 1987 júniusában a szolnoki MÁV Kórház neurológiai osztályára.